Gábor Bálint: SZINKRONICITÁSOK (2009.12.10.)

London. Jungiánus analitikus barátom, heti asztaltársaság, vacsoránál az álmokról beszél. Pacientúrájában egyre több a "káosz-álom"; a széteséstől való félelem. Összefüggésbe hozza a klímaváltozás okozta szorongással. Az emberek félnek, mégha nem is tudják megnevezni mitől. Bizonyosan van, lehet valami "kollektív kéregmozgás", ami összeköti a történelem lakóit. Szinkronicitás. Az est folyamán rákérdez, hiszek-e benne. Személy szerint ösztönös távolságtartással kezelem Jungot. Barátom tudja, hogy inkább Freud becketti józanságához húzok. Nem biztos, hogy a "misztikum" és a lélektan keverése történelmi tisztánlátáshoz vezet. Keresztények általában rajonganak Jungért, különösen katolikusok. Valahogy, úgy látom, Junggal kiborzonghatják magukat, "kiélhetik" azt a szabadságigényüket, amit a kereszténység racionalitása mintha elfojtana bennünk. Pedig Jung semmivel nincs közelebb a kereszténységhez, mint Freud. "Gnosztikus", de szinkretizmusának félhomályai, clair-obscurója csábít. Freud nyers illúziótlanságában, korából való kiábrándultságában hiszek. Freudtól tanulni lehet, keresztényként is. Mégpedig a saját történelemtől való távolságtartást. A rálátás igényét a korra. Elfojtó erőire. Azt is merném mondani, hogy Freud, ebben az értelemben mélyen biblikus érzékenységet mutat. A mérhető idő szélei, amiben áll, párhuzamosan simítják-gyalulják a történelem kérgét; a Léleknek azzal a forgószelével, melyben a próféták állnak.
Mert az Ószövetség prófétáinak vágya, bár más léptékben, de ugyanaz, mint a freudi igény. Egyik a történelem (s benne nemzet) kollektív terére, a másik a személyes pszichés térre kíván rálátni. Traumáiból kiszakadni. Az elragadtatás és a gyógyulás ökonómiája mélyen egy; mindkét világban. Megrendítő a bibliai ember szenvedélye, ahogyan nőnél, bornál, gyermeknél, és szökést adó kompromisszumoknál mélyeben vágyja: végre mozdulni látsszon minden. Kizökkeni a kényszerek sírjaiból. Az ezredmilliméternyi mozdulást is felfokozottan látja. Várja a megkezdett út beteljesedését. "Íme, cséplőszánná teszlek téged, új és éles fogú cséplőhengerré. Hegyeket csépelsz és törsz össze, halmokat zúzol pozdorjává. Feldobod őket, és a szél elviszi, a szélvihar szétszórja őket." (Iz 41,15)
*
Szolnok. A villányi kékoportó íze kerekre zárja bennem a szinkronicitás körét. Barátaimnak még nyáron hoztam, ma estére vették elő. Igen, felelem, azt hiszem, létezik a "szinkronicitás." S a reggel kapott e-mail történetét mesélem el. Bélától kaptam, ma reggel. Egy zenekari fényképezkedés képei, gimnazista koromból. Meglepetésnek küldi; anyagot kértem tőle, maradt-e valami dokumentum. Zenekarunk történetét felidézendő középiskolánk tavaszi jubileumára. Talán összeállna egy tabló a kiállításra; írás a készülő antologóiába. Ami érdekes, a levelét megelőző éjszaka feleségével álmodom. A zenekar énekese volt, "Dr. Raccsolós Pap Béla" szövegírója, szervező-vezetője.  Arcát tisztán felismerem. Az álom homályában Csilla valami televízióban beszél. S nézem a megkapott képeket. Igen, a "Petuhova Vízió" számára készültek ezek a valószínűleg novemberi képek. A zsinagóga mellett, ahol a Tisza parti sétányra szökik az út. A koncerten egy régi Videoton tévét festettünk be fehérre. A számok alatt fehér papírképernyőre hátulról vetítettük a zenekar életéből készült képeket. Váratlan "hangrobbanás" volt ez reggel vissza az időbe. 1985 lehetett. Huszonöt év vissza az időben. A képen tizenhét-tizenyolc évesek vagyunk.
A zenekar neve Madame Petuhova volt. Látvány és botrányzenekar a némafilm hőskorából. A képen L. Menyhért László (fuvola) nincs rajta. Még nincs? Vagy csak nem tudott ottlenni, nem tudom. Németh Tomi, kalapban (basszusgitár), Ónodi Tibi (billentyű), Molnár (Rettegett) Iván (gitár), Kopasz Csilla (ének), s én, valami miatt középen. Hertelendy Csaba (Csucsu), és Balogh József akik kezdetben a szibéria szél-effekteket adták élőben, Csaba később szájharmónikázott, szintén nincsenek a felvételen. Valahol mégis ott vannak a novemberi ködben.
*
A szövegekből akkoriban keveset értettem. Béla különös, fülledt, egzisztencialista lírát írt. Ez a titkosszolgálatok és a hétköznapok által észrevétlenül maradt avantgard és dada (néven nem nevezhető) keveréke volt. Tényleg, szó szerint, mint a Trabantokba töltött gázolaj és benzin-keverék. A Párizsi Magyar Műhely, az újvidéki Új Sympozium és a Kárpát medencét vasárnap déli egy órakor betöltő rántott hús szaga, együtt. Különös, késő-Kádári világ. A megszálló orosz-szovjet kultúra elemeire lebontva, és egy fülledt álom montázsaiban újra összerakva. Ébrenlét egy álomban.
*
A Petuhova, érdekes módon, a gimnázium "titkos" zenekara volt. Összegyűjtött, maga köré szippantott sok, hasonló gondolkodású embert. Pogány Gábort, Hertelendyt, Boros Anikót, mindhárman kiváló rajzolók voltak. A zenekarnak volt egy, az avantgárdra, a kortárs színházra fogékony holdudvara. A Vargában talán, ha két koncertünk volt. De lehet, csak egy. De a Petuhovában tanultunk "harapni". Gyanúval lenni a rendszer iránt, amiben inkább éltünk, minthogy korunknál fogva még ráláttunk volna. Áthallások voltak. A zenekar és a gimnázium között. Sőt, Tibi, ha jól emlékszem "Tiszapartis" volt, Csilla és Jocó "Verseghysek", a rivális szomszédvárból. Iván, Hertelendy, a "gróf úr", ahogy Berta Mihály "Mitya" tanár úr nevezte történelemfakton, és én Vargások. Később Dian Robi aki becsatlakozott, évekkel később a zenekar második szakaszába, az Ippolit Matvejevicsbe, szintén Vargás volt. Itt említem meg, hogy Dian Robi és Csóka (?), amikor elsősként megérkeztünk, már kiváló zenészek voltak. Robi megszállot jazz-rock szólista volt, Csóka klasszikusabb ízlés, Szörényi és a Fonográf nagy tisztelője. Koncertjeikre járt. Szóval, mint maga a Varga, egy átjárható, tágabb család voltunk. Szünetekben pár lépés és megtaláltuk egymást. Uzsonnaszünetben egyszer-egyszer mág a Verseghy előtti parkba is átfutottunk találkozni. A tanárok közül, Budai Mátyás "matyesz", Nagy István tanár úr kísérték érdeklődve és bátorítva dolgainkat. Bérczest, mi távolabbról tiszteltük, hozzá a színészek voltak közel (Pál, Németh). Távolból tiszteltük.

Vasicsek. Eszembe jut Vasicsek János is. Vizilabdás. Meleg mosolyó, kosztolányis arcú fiú. Azt hiszem, rokona is. Kiváló, míves, a szavak ízét és csobbanását élvező verseire emlékszem. Nem ismertem őt közelebbről, de szerettem. Mint Nyugatos nagy rokona, mindig megtiszteltetés volt, ha avantgard köreinket megtisztelte. Tudtam, hogy más az ízlése, ő Kosztolányi bűvöletében élt. Mégis, a szavak szeretete ismeretlenül is összekötött bennünket. Udvarias, kedves, figyelmes volt beszédében.  Ez az apró részlet azért, hogy ott volt a család érzése. Valami ottliki "iskola a határon". Észrevétlen, apránként, mint két, végül egymásba oltódó hangyaboly, keveredtünk ismeretségekbe. A negyedik év végére gyakorlatilag csaknem mindenki személyesen ismert mindenkit. Úgy emlékszem, Vasi mintha ott lett volna koncertünkön. Ha éppen nem kellett fontos verset írnia.
*
Zenekar. Voltak köztünk kiváló zenészek. Ónodi Tibit, Csilla képzett hangját, Ivánt kiemelném. Dianra félistenként néztünk, azt hiszem, egy próbánkra jött el. Béla munkahelyére, akkor még a Megyei Művházban dolgozott. Emlékszem, az első számunkat, a "Te viharsz, én viharok, nem csökken a távolság"-ot itt írtuk. Az a dal, tényleg ott született, abban az emeleti kocka próbateremben lett összerakva. (Zárójel: Bérczes László a Mulatságokat ugyanebben a teremben mutatta be a városnak és a sulinak. Pált Tibi, Sárosi Tamás tőlünk, Tóth István "kistotis", a "nagytotis fia.") Úgy emlékszem, utána a Iván és Tibi kész ötleteket hoztak, a próbákon inkább csiszolgattunk. A művházas próbateremben született a "Moszkva tér". Szerettem azt az ablak nélküli, faborítású próbatermet. Amíg Béla a művházban dolgozott, az ő Paiste dobszerkójukat használhattuk. Szerettem mélyarany színét. Rettenetes volt, a pergődob húrozata mennyire tudott remegni. Az éneket Csilla találta ki. Béla eltökélten írta szövegeit. Változatok nélkül. Olyan szövegekkel, amikkel a kirúgás határán volt; s ha a rendszer figyelmesebb, mi is.
A Varga légköréhez tartozott, hogy ebből a veszélyből nem éreztünk semmit. Igaz, vonalasabbnak hitt tanáraink sem nagyon ismerték szövegeinket. Kizárt, hogy átment volna bármilyen hivatalos nevelési szűrőn, pl. "Nekem senki nem hisz,/ De velem van a KISZ,/ Nem vagyok megbízható,/ Hülyének vagyok csak jó,/ Na jó." "És hánynom kell nagyon, ha arra gondolok,/ hogy lépten-nyomon, becsapnak a kommentátorok." "Görcs a hasamban,/ Egyedül vagyok a bajban/ És nem segít senki,/ Ha abortuszra kell menni." (Lány az első emeletről)
*
Varga. A már említett holdudvar és áthallások. Egy ragyogó kiállításra emlékszem. A Szigligetiből elkértünk húsz méter fekete vásznat. Beburkoltuk a tanári előtti folyosót. (Akkor még az új épületrész, az ebédlőtől nem tartozott a sulihoz. A földszinten az átjáró az ebédlőbe, az volt az osztálytermünk. A 12.c. S fölötte, a tanári előtti teret az egykori magyar terem zárta le.) Pogány Gábor képe, a "Fekete Volga útjai", egy mappámban máig megvan. Vörös folton áthajtó fekete kocsinyom. Csucsu ceruzarajzai, Hitler egy szónoki emelvényen. A kép címe sokkoló; "A negyedik dimenzió: a szabadság." Boros Anikó természettanulmányai. Néhány grafikám. Ló tanulmányok; ipartelep; a szolnoki Tabán. Emlékszem, egy képre, óriási agy alatt futó ember. A csendes Nagy Istvánné, rajztanárunk tudta, miről szólnak ezek a képek, s hogy milyen világba indulunk. Emlékszem, behívtak bennünket az igazgatóiba a kiállítás napján. Izgalom volt, mi lesz. Le kell szednünk? Nem. Emlékszem Botka Lajosné (igazgató talán abban az évben lett?) szavaira. Gratuláltak, "büszkék vagyunk rátok." Elfogadták lázadásunkat, az anyag egyébként nagyon jó volt. A Varga pozitív légkörét nagyon kiemelném. Alma Mater volt, tápláló "Anya". De hát mi más is lehetne egy gimnázium természete? Mint a növelés, minden rendszer ellenében.
*
Pafféri tanár úr. Így jut most eszembe Elemér "bácsi". Kémia, fizika. Olga néni férje (Tassy Olga). Fiatalon meghalt, még oda jártunk. Nem nagyon volt szavunk a halálra. Csak azt láttuk, Elemér bácsi nincs többé. "Az elektronok nem tömörültek többé bandákba". Olga néni feketébe öltözött. Pafféri tanár  urat szerettük. Egy tanár nem hivatalos félmozdulata, félmondata egy életre iránytű. Ilyen volt Elemér. Soha nem felejtem el,  s ezt már petuhovás fülem őrzi. A kötelező honvédelmi napok egyikén, előadást tart. "Mélységesen, meggyőződéses pacifista vagyok. A gyerekemnek sem engedem, hogy játék pisztollyal játsszon. Rossz érzéssel tölt el."
*
Handa-Banda. Jó lenne, ha egyszer valaki megpróbálná összerakni a gimázium zenakari történetét. Muszáj, gyorsan ide beszúrnom két apró láncszemet. Az első a Handa-banda. Itt dőlt el, hogy dobolni fogok. Úgy alakult a zenekar, hogy Kiss Fecó, Horváth Attila "Manyus", az osztályból, kisorsoltuk, ki milyen hangszeren tanul meg játszani. Manyu klasszikusgitározott előtte. Feró megvette, szerintem Csóka gitárját. A Petuhova szempontjából ez annyiban fontos, hogy Iván ezt a gitárt elkunyizta Fecótól. Mondhatni, a Petuhova hardwerszempontból, gimáziumi alapokon és örökségen nyugvott. A zenekar egyetlen saját számot írt. Manyu épp ma küldte át visszaemlékezését. "Légycsapó dal ( szöveg: Gábor Bálint zene: Kiss Ferenc, Kollár Attila, közreműködők: dühös szomszédok és kihívott rendőrök). 'A légycsapó nem filozofál,/ Fejével ő nem gondolkozik,/ Mert életében megszokta már,/ Hogy csap legyeket csapkodik!'" Egyetlen, anyák napi fellépésünk volt. Ott a rendőrök nem, csak az elfogódott anyukák könnyei jöttek ki. A zenekar hatástörténete annyiból méltó még említésre, hogy Bérczes Lászó tanár úr érdeklődését sikerült kivívni. "Harold" (órai nevem), mi akar ez a jelvényfelirat lenni? Első hetes kezdő angol tudásommal az Illés "Láss, ne csak nézzét" tükorfordítottam. Rosszul, persze. Valahol elcsodálkozott, miért pont az Illés. Kamaszoknak.
A Konszern. Paál Tibi, Németh Tomi, Molnár Iván, és én a Konszernben játszottunk, ez teljesen heavy metál volt, pontosabban, "Punk rock fehér ing és nyakkendőben". Egy fellépésünk volt a Tallin moziban. Itt voltak a gimnáziumi filmklubok. Jellemző a szocializmus jólszervezettségére, valami gyereknapi matiné, vagy társadalmi megemlékezés elé tettek be bennünket játszani. Nagyon ciki volt. Pál Tibi szövegére emlékszem egyedül. Szép volt. "A lány virágot szed,/ Az ő világa szent,/ Tudom, hogy ez nem álom." A Hemóban (Helyőrségi művelődési otthon) és a gimnáziumban volt még egy-egy koncertünk. Utóbbi története érdekes. A Vargában első koncertjére készült rockzenekarunk a "Konszern". Kiplakátoltuk a sulit, a koncert címe "Gyászbeszéd" volt. Hétfőn teleraktuk a régi lépcsőházi fordulót és egyéb helyeket. A koncert pénteken lett volna, erre, ha jól emlékszem, szerdán meghalt Brezsnyev. A plakátokat természetesen le kellett venni
*
Margit néni. Magyar tanárunk, Pintér Margit, egyszer, mikor a várost kiplakátoltuk első plakátunkkal, és a bíróság (börtön) falán megjelentek az első Madame Petuhova feliratok, magyar óra végén megkérdezte. "Ugye nincs semmi bajotok Nyina nénivel? Rossz jegyet adott?" Iskolánk orosz tanára volt, a véletlen folytán Nyina Petuhova névvel. Természetesen semmi bajunk nem volt egymással. Megnyugtattam, Petuhova Ilf Petrov Tizenkét székéből volt az egyik szereplő neve. Akkor még nem olvastam. "Nem emlékszem Petuhovára", mondja "Macus." Ciki, akkor még nem olvastam a könyvet. Szokolyi Robi osztálytársam, egy érettségi találkozón rekonstruálta a történet befejezését. Ezek szerint kivágtam a rezet: "Persze, hogy nem, emlékszik, tanárnő, mert már az első tizenkét oldalon meghal." Ez inkább már Macával szembeni menekülési ösztönünk volt, el akartam kerülni a további faggatást. Akkor tényleg kiderül, hogy nem olvastam a regényt.  Egy másik vallomással viszont tartozom. Az első Petuhova feliratokat először mi követtük el. Spontán gerjesztendő és igazolandó a rajongói támogatást. Közelgő gimnáziumi bemutatkozásunkra. Egy kék, gimnáziumi krétával a bíróság melletti építkezés terelőkerítésén. Ha jól emlékszem.
*
Tornaterem. A plakátokat technikásan ragasztottuk ki a városban. Egy ötvenszer hetvenes plakát, egy tubus teknokol (technocol) rapid. Hogy ne tudják leszedni, és hogy biztosan ragadjon. Öt év múlva is kint volt a nyoma, a színház utcája sarkán. Nagyon készültünk a koncertre. Csilla egész nap náthásan otthon. Üzente, hogy nem tud énekelni, lázas, rekedt, nincs hangja. Nem is tudom, hogy csináltuk, ki lógott, mennyit. Azt tudom, hogy a zenekarból követségek jöttek, mentek. "Csilla gyere. Behozzuk neked a teafőzőt, csak gyere."  Csilla jött. Szerintem két koncertünk volt a Vargában. A csirkés koncertre biztosan emlékszem, ez karácsonykor lehetett, a belógó fenyőágakra emlékszem. Elég macerás volt köztük közlekedni. Petuh, oroszul kakas. Hát kakast és csirkét sütöttünk a közönségnek. A számok közötti blokkban, Papp Béla és a zenekartagok rendkívüli irodalmi műsort adnak. Játékos happening. Kell is, mert szerintem még nincs sok számunk. Te Viharsz, én viharok, Lány a második emeletről, Petuhova blues, Piszkos Fred visszatér, Rettegett Iván. Hát, talán jó, hogy vonalasabb fülek nem felügyelték a rendkívüli irodalom órát. Béla, fejből írom ezeket, bocs a pontatlanságért huszonöt év után. "Hogy lett Marxista, realista, kubista a Pista./ Szögletes tömbök közt,/ Szögletes szobában,/ Szögletes gondolotok közt/ Szögletes sört vedel. " Lehet, ez egy másik koncert, lehet, hogy itt: "Az iskolákat kijártam/ Ötösöket sosem hoztam,/ Most a Putyilov gyárban dolgozom,/ S zavar, hogy kevés, a hatalom,/ Úgy szeretnék, önkéntes rendőr lenni. Refrén: Jáccik a gumibot, jáccik a gumibot. Jáccik a gumibot, jáccik a gumibot." Béla és Jocó valami miatt nagyon nem szeretik a topon lévő Szikora Robit. A gidákat cikizik. Csilla személyében Alla Pufajkovát szólítja színpadra Béla. "Zaporózsec, zaporózsec, í nye zásztáva, zaporózsec, zaporózsec, í nye trábán-táratta-ta-ratattatta,/ Zaporózsec, zaporózsec, í nyet zsíguli. Lada-lada, Lada-lada, Lada-lada/ Lada-lada-lada-lada, La-dí-lom." Iván, morbid oldalát mutatja, ő Komár Lászlót rockandrollistát nem kedveli. Az akkor nagy sláger Táncoló fekete lakkcipők-jét énekli. "Táncoló fekete bélgiiszták. Vauu, vaú (vokál)/ A végbelem már mind kihíztá, vauu, vaúú." Gyönyörű kamaszkorunk. Törd a kerítést, a falakat át. Miénk ez a föld, az egész világ. Jánosé, Tamásé, Katié. Mindenkié.
*
Petuhova. Béla szövegeihez érdekes volt a viszonyom. A zenekarban benne élve imponált. Később, az Ippolittól távollét olyan volt, mint a kamaszkori féltékenység. Szerettem volna ott lenni benne; bár az már inkább a zenéről szólt, megpróbált félprofesszionális irányba kitörni. Béla szövegeire akkor már távolságtartással néztem. Ahogyan mentünk 1990-felé, s utána, mintha sajátos "orosz mitológiája" kezdett volna kilógni az időből. Fülledtnek éreztem őket; lassan megváltozott a világ.
Ma, talán tanulmányaim, talán a visszaemlékezés "első szeretete" miatt is, fontosnak érzem. Megérteni valónak a Petuhova mondanivalóját. A szövegekben ott a késő kádári málló világ. Állóképben. Közben kamaszkorunk lángolása. Áldozati lángok egy rendszer múltba sodródó oltárán. Itt Londonban, Julia Kristeva PhD-m írása közben érnek utol a fényképek. A Petuhova "fülledt világát" lélektani szempontból olvasom. Béla szövegei (tíz évvel idősebb volt mint mi) a Madame-ra épültek. Egy meghatározhatatlan "női", anyai narrátor. Orosz tajgák, keleti meteoritok, szamovárok; a pesti felásott Moszkva téren bukdácsoló forradalmárok látomása. Massza, hömpölygő tömegek. A "megfojt, a szénmonoxid" (szerintem zeneileg, egyszerűsége ellenére is a legvállalhatóbb szám) organikus, tereket, légjáratokat kitöltő világa. Ma, Freudi-Kristevai agyammal (legalábbis egyik felem, a megmaradt lázadó) megérteni vélem Béla líráját.
*
Magyar Népköztársaság. A mitológia, amit képzett, elmondja a rendszer természetét. Ott kúszott indaként mindennapjainkban. A Petuhova szövegei meleg tónusúak, tele érzelemmel. Iránytalan nosztalgia. Nincsen előre, hátra. A kristevai "szemiotikus", a freudi drájvok bugyborékolnak a felszínre. A "szimbolikus rend", a Törvény, a nyelv, a hivatalos kánon felszínére. Freudi nyelven, a Petuhova ? és ezt valahol pontosan éreztük, még ha nyelvünk nem is volt rá ? a rendszer "halálösztöneit" mondta ki. Az elfojtásokat. Azt a cserbenhagyott, gyönyörű kamaszkort, amely majd észrevétlen átsiklik a rendszerváltás homokzátonyán. Én premontrei szerzetesként,  római katolikus papként; de valahol mind együtt. És egy iskolából. "Ó Ippolit, ó Ippolit,/ Hol van már a régi hit,/ Tán nem is volt, egy elveszett,/ Ellopták rossz emberek" (Ippolit visszatér) Jól emlékszem, Béla? Máig itt vannak fülemben a refrének, s a szöveget nagy része. Érintetlenül. Szövegeid elmondták, hogy valami fogva tart. Hogy énekelve, szamovározva halunk meg. Hogy belőtte magát a forradalom; és mi ebből a leépülésből semmit, de semmit se látunk.
*
London-Magyarország. Ezért is vagyok hálás, hogy a képek előkerültek. Emlékszem az ebéd előtti délelőttre. Deres-hideg volt a park. A zenekar talán már szétmenőben. A búcsúkoncertjére készül, kinn, a Vasutas Művelődési Otthonban. Ott jó koncertjeink voltak. Most feltűnik, így utólag, milyen megkopott is volt az utcakép. Lerobbant, mondhatni. Gazdátlan. Mint "a vaszjuki lemezpapírgyár munkásklubjában a sakkszakkörének szobája." Hihetetlen csendes tudott lenni egy ilyen novemberi, szerintem vasárnapi reggel. A kukában könyvet keresek. Azt hiszem, Tolsztojt olvasok, oroszul. Még mindig megvan. Odahaza, Szombathelyen a rendház polcán. Legalábbis remélem. Látod? A zsaluk között, az égre, a Képtár-volt zsinagóga kupoláját nézem. Befalazva. A többiek a kamerába néznek. Én nem. Hiába voltam dobos, akkor csak félszeg kamasz. Feszengek is, úgy látom, ott középen. Iván idétlenül vigyorog. A hangját is hallom. Kár, hogy L. Menyhért, Csucsu, és Jócó nincs rajta. És főleg te, Béla. Nyilván, te állsz a kamera mögött. Tehát mégiscsak benne vagy a zenekari képben.

 Hajnalba tartó éjszaka. London, 2009. 1 óra 38 perc. Otthoni idő szerint 2 óra 38. Már 1 óra negyven három. És még keresem a végszót. Még valahova, oda középtájra, a Konszern zenekart be akarom szúrni, a leszedett plakátokkal, Brezsnyev temetése miatt. Tudod, Béla, eszembe jut, mit mondtál még fiatal szerzetes koromban. Amikor Anikó vargás kezdő rajztanár korában meghívott, hogy tartsak egy órát az ikonfestésről. Jó volt visszamenni. Nem felejtem szavam, kicsit már fáradok, de ez kell a záró képhez. Olga néni aznap (Paffériné) megállít a folyosón. Fehér, rendi ruhában vagyok, azt hiszem, vagy papi civilben. Ez akkor még nekik is, nekem is újszerűség, 1994-et írunk? "Bálint", mondja. Minden bevezetés nélkül, tíz év után. Nem is tanított. De figyelt, mint mindannyiunkra. "Én nem lepődtem meg a döntésén. Valahol éreztem, hogy valami ilyesmi történik majd." S ez a részlet csak azért, mert tisztelgés, mindannyiunk nevében, tanáraink figyelme előtt. De visszatérve a félbehagyott szóra. Amit mondtál; épp a suli mellet futottunk össze. Teológushallgatói ifjúi hévvel, felajánlottam, hogy szívesen tartok előadást ikonokról. "Rendben, Bálint. Ha majd nagy leszel, és híres leszel, várunk" ? mondtad mosolyogva. Még emlékeztél, hogy híres festő szerettem volna lenni. Húsz éve abbahagytam a festést. Pedig a gimnáziumban mindenem volt. Végül a felvételire készület miatt maradoztam el a próbákról, a végén. Jó dobos sosem lettem volna, de jó művész, talán igen. Hát, (hogy Pintér Margit "Maca" tanárnő idegeit szeretettel borzoljam a tiltott mondatkezdő háttal. Amit azóta is szeretek) nem lettem. Sem nagy, sem publikáló tekintély sem. Voltam néhány évig gimnáziumigazgató, előtte fiatal tanár. S gondolkodni próbáló lelkipásztor. Utólag. De ez inkább most zárójel. Azonban maradtam, s maradok Vargás és Petuhovás diák. S sokakkal, ebben az antológiában, a gyökereink krónikása. Az utóbbi kettőt soha sem bántam meg.
*
Mégegyszer, nézem az átküldött fényképeket. Még egyszer nekifutok a részleteknek. Proustnak a teába mártott sütemény, nekem ezek az átküldött, fekete-fehér fotográfiák. Az emlékezés. A falon zászlótartó. A trafóházon megkopott festék. Málló vakolat. Érdekes, akkor soha sem tűnt fel. A betonoszlopok körül gondtalanul összerakott zsalu. Mindannyian a "Gumból" öltözködünk. A kor keretei között. A háttérben, a kukás képen, a református lelkészlak felé fordul a sarok. Hamar tiszteletes úrék felé. Annyi mindent, és annyi mindenkit kihagytam, főleg tanáraink közül. De hiába, az időnk és emlékezetünk véges. Töredékesek, mint a szeretetünk. Mint a Petuhova. Mint szinkronicitásaink. De már megvan a zárszó; s így senki sem maradhat ki. Hiszem, és tudom, hogy van rálátás. Nemcsak a dobverőkre. Nemcsak e fényképekre. Nemcsak a Vargára, s nem csak Szolnokra. Hanem egykor együtt bolyduló, kaptárnyi életünkre. Az életre.  Csak idő kérdése.